28. Az élet sza*r

 

 

-Nem vagyok én olyan kegyetlen mint amilyennek mutatom magam, Liz. Csak egy dolgot akarok kérni tőled és a nyugalmad garantált.-jött közelebb

-És pedig?-kérdeztem picit még mindig félve

-Hagyd ott Luke-ot...

***

-Hogy mi van?-kérdeztem vissza 

-Azt mondtam, hogy hagyd ott Luke-ot!-mondta fogait összeszorítva

Reménykedtem benne hogy rosszul hallottam. Amikor kimondta megint, felfogtam a kérdést. 

 A gyomrom összeszorult. A szívem kalapált. Miért jó az neki ha én elhagyom Luke-ot? 

Miért boldogítja őt az ha én boldogtalan vagyok s ha Luke is az? 

-Cole én.. én nem akarom..-csordult ki egy könnycsepp

-Nem hatsz meg. Vagy otthagyod vagy a családod bánja.

Egy fényképet mutatott fel a húgomról. Honnan szerezte? Nyeltem egy nagyot. 

Nagyon szeretem a családom, nem engedhetem, hogy bántsa őket. De eközben Luke a mindenem. 

Az aki boldoggá teszi a mindennapjaimat. Az életem romokban hevert. Álltam s magam elé bámultam. 

Cole csöndben várta a válaszom. Nem tehetem kockára a családom épségét, meg kellett tennem. 

-Rendben.-mondtam ki halkan szememet lecsukva

-Jó döntés. Egy napod van rá hogy ott hagyd és figyelni foglak.-tette fel a kapucnit majd elsétált

 

Futva indultam vissza a színpad felé. Luke énekelt. Egy utolsó pillantást vetettem rá s elindultam. 

Siettem az ajtó felé. Fogtam egy taxit ami egyenesen Luke házához vitt. Sietnem kellett, mert tudtam, hogy éppen az utolsó dalt énekelték. Előkaptam a bőröndömet s gyorsasággal dobáltam bele a cuccokat. Mindenem összepakoltam s az ajtó felé indultam. Megtorpantam egy pillanatra. 

Ha így elmegyek biztos hogy megkeres.

 

 Egy papírt kotortam elő a fiókból s elkezdtem írni:

Kedves Luke, sajnálom de nem bírom tovább, elmegyek.

 Nagyon szépen kérlek, hogy ne keress engem. Ne nehezítsd meg ezt az egészet. 

Sajnálom: Liz

 

Nagyon nehéz volt leírni ezeket a szavakat. Miközben írtam szinte zokogtam. Nem érdekelt semmi, sietnem kellett. A szavak elmosódtak egy csöppet a könnyeimtől, de már nem volt időm kijavítani. Rohantam a taxi elé ami az ajtó előtt várt. Nagy gyorsasággal betettem a bőröndöt s elindultam. Lara házához vezetett az utam. Az eső is eleredt ami a legkevésbé érdekelt. Kiszálltam a járműből, a kezébe nyomtam a pénzt és az ajtó felé sétáltam. Már lassan 8 óra lehetett. Mire oda értem csaknem csurom víz voltam s gondolom a sminkem is elkenődött. Bekopogtam az ajtón s egy hangos kiáltást hallottam: -Megyek!

Pár másodperc múlva kinyílt az ajtó. Meglepetten nézett engem.

-Úristen Liz mi történt? Gyere be.-tárta ki az ajtót

Bementem s Lara egy törölközőt nyomott a kezembe. Nagyjából megtöröltem magam s a sminkemet is rendbe hoztam, de nem festettem ki magam újra mert tudtam, hogy a sírástól úgy is elkenődne.

Leültem a kanapéra és a tenyerembe hajtottam a fejem. 

-Liz kérlek, mondd el mi a baj..-nézett engem kétségbeesetten

-Lara ne haragudj de nem megy.-felálltam s a régi szobámba siettem.

Az ajtót kulcsra zártam, bár tudtam, hogy Lara megérti s nem fog ezzel zaklatni. 

 

Az ágyra hajtottam fejem. Hogy tehettem ezt Luke-al? El sem tudom mondani, hogy mit éreztem akkor. A düh, a bűntudat, a félelem s a szeretet egyaránt töltötte ki szívem. 

Nem bírtam tovább. Felálltam s a bőröndömet felnyitottam. Kivettem egy kis tasakot. Belenyúltam s egy ollót húztam ki belőle. Öklömbe szorítottam a tárgyat, majd az ágyra ültem. Felhúztam a pulóverem ujját.

Az ollót élére fordítottam s a bőrömhöz érintettem. Lassan szorítva húztam lefelé. Az olló a földre hullott. Kegyetlenül fájt, de a belső fájdalom ezt is felülmúlta. A vér a padlóra cseppent egy utolsó gondolat járta át a fejemet: Az élet sza*r. Szemem lecsukódott s egy szebb világba kerültem...

***

Új: Két megjegyzés után!:)