Chapter 48./HappyEnd/

Sziasztok. Hát itt van :)
Megírtam nektek a boldog befejezést is. Nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket!
Mivel a legtöbb szavazat Ash-re jött így ő lesz a következő történetem főszereplője!:)
Remélem, hogy azt is legalább ennyire fogjátok majd szeretni! Hamarosan hozom a linkjét addig is jó olvasást és köszönök mindent!:)<3 xx



...

 

Kedves Luke!

Mikor ezt a levelet olvasod,én már Londonban leszek. Nem akarom, hogy az én problémáim miatt veszítsd el a rajongóidat és azt sem, hogy ez a banda kárára menjen. Hidd el, hogy nagyon szeretlek. Kérlek, hogy ne keress, ne gyere utánam. Bárcsak máshogy alakult volna ez az egész..

xxLiz

A ceruzát az asztalra tettem s könnybe lábadt szemmel meredtem az írományomra. Tényleg ezt akarom?

Nem.. nem akarom, de ha szeretem őt el kell engednem. Nélkülem sokkal könnyebb lesz neki.

Bőröndöm fogantyújába kapaszkodva húztam fel a fekete Vans cipőmet. Egy utolsó pillantást vetettem szülőházamra s csöndesen zártam be magam mögött az ajtót. 

A kapunkhoz érve megtorpantam. A távolban egy ismerős alakot véltem felfedezni. Szőke haját fújta a hűvös chicago-i szél. Tekintete rajtam akadt meg s eszeveszettül rohant felém. Szám akaratomon kívül is egy kisebb mosolyra húzódott.

-Lara..-szorítottam magamhoz-Hogy kerülsz ide?-engedtük el egymást

-Amint megtudtam, hogy mi történt úgy éreztem, itt kell lennem melletted.-felelte

-Köszönöm..-eresztettem egy fájdalmas mosolyt

-De, mi ez a bőrönd?-nézett rám értetlenül

-Elmegyek.-mondtam letörten

-Mégis hova?-kerekedett ki a szeme

-Londonba.-mondtam kicsit halkabban

-És Luke?

-Jobb lesz neki nélkülem. Én mindenkinek csak a problémát jelentem.. inkább felszívódom.-néztem a szemeibe

-Liz. Luke szeret téged és a többi srác is, én is... nem teheted ezt velünk.-kérlelt

-Lara sajnálom, de én már döntöttem.-mondtam határozottan

-Kérlek Liz, gondold át még egyszer.-mondta reménykedve

-....Odaadnád ezt Luke-nak?-nyújtottam át a levelemet kis habozás után

-Igen.-vette át a papírt-Sajnálom Liz. Nagyon fogsz hiányozni.-ölelt át

-Te is nekem Lara.

Egy utolsó ölelés után gyalog indultam a reptér irányába, mivel a taximra hiába vártam.

Szerencsére csak 15 percre van. Még volt annyi időm.

Mikor megláttam a reptér bejáratát, kicsit gyorsítottam a tempón s beléptem a nyüzsgő emberek közé.

Fél óra. Ennyit kellett várnom a csomagok leadásához. Addig egy üres székre ültem s a twitter-t böngésztem. 

Hamar eltelt az a kis idő s a székemből felállva indultam az első kapuhoz.

Luke Hemmings

A szobában ülve sok mindenen átfutottak gondolataim. Visszaemlékeztem az első találkozásra, amikor Ash bemutatta nekem.. vagyis nekünk Liz-t. Mikor megláttam, egyszerűen elfelejtettem levegőt venni. A mosolya már akkor is észveszejtő volt. Bár újraélhetném ezeket a pillanatokat..

 Elővettem a telefonom s a régi képeket kezdtem nézegetni, amik a liftben készültek. Ekkor akadtam rá a kedvencemre, amikor Liz a karjaim között aludt el. Fájdalmas volt újra átélni ezeket a pillanatokat.

Még is valamiféle boldogság öntötte el a szívem.. 

Bár ott lehetnék mellette és foghatnám a kezeit. Nehéz lehet ez neki..

Gondolatmenetemet kopogás szakította félbe. Talán ő az?-futott át az agyamon

Nyeltem egyet s elindultam az ajtó felé. Kezeimet a kilincsre tettem, majd lenyomtam az 

előbb említett tárgyat.

-Szia Luke!-mosolygott Lara, bár láttam rajta, hogy nem túl őszinte az öröme

-Szia.-öleltem át, bár egy kicsit csalódott voltam

-Ezt Liz küldte..-nyújtott át egy borítékot

Szemeimmel fürkésztem pár másodpercig a fehér lapot, de végül elvettem.

Nem jutott eszembe, hogy bemenjek vagy hogy behívjam Lara-t csak az járt a fejemben,

 hogy mit is rejthet ez a boríték. Gyorsan felszakítottam a tetejét, majd kivettem belőle egy 

világos rózsaszín, kisebb méretű papírt. Olvasni kezdtem...

Mintha mellkason döftek volna.. Londonba ment. Semmit nem tehetek. Miért ilyen kegyetlen az élet? Miközben én azt várom, hogy hirtelen betoppanjon és bocsánatot kérjen majd átöleljen és ezután 

boldogan éljünk ő elmegy Londonba. 

Összehúzott szemöldökkel meredtem a papírra.. majd feleszméltem. Hátha utol érhetem. Pulcsimat lekaptam a fogasról s eszeveszettül rohantam lefelé a szállodai lépcsőn.

Az utcára érve egy taxit pillantottam meg az utca túloldalán. Az sem érdekelt, hogy akárki elüthet, csak átszaladtam az úton. Kaptam pár dühös megjegyzést ezek érdekeltek a legkevésbé.. oda kellett érnem.

 -A reptérre, de sürgősen!-mondtam 

-Egy lány?-mosolygott hátra a középkorú férfi

-Igen.-nevettem el magam

-Akkor húzzunk bele.-mondta s a gázra lépett

A megengedett sebességnél biztos, hogy gyorsabban mentünk. Kevesebb mint 10 perc alatt ott voltunk. Kiszálltam a járműből s futva indultam az önműködő ajtó felé.

Az emberek nyugodtak voltak, nem úgy mint én. Kerestem őt.. mindenhol, de mikor a táblára néztem megláttam. A londoni gép 5 perce szállt fel.

El sem tudom mondani hogy mik kavarogtak az agyamban akkor. Csalódás, szomorúság s talán egy csöppnyi düh. Talán soha nem látom többet? Kósza könnycsepp gördült le a futástól piros arcomon.

Visszamentem a taxihoz. Beszálltam az autóba s a sofőr együtt érző sóhajjal beindította a motort.

-Sajnálom.-mondta elkeseredetten

-Én is.-töröltem meg a szemeim

Akkor még a szálloda lépcsői is ellenem voltak. Mintha soha nem lenne vége az utamnak. A negyedik emelet. Láttam a táblát. -Végre-sóhajtottam

Fejemet lehajtva közelítettem a folyosó végét. A sarkon befordulva valami különöset vettem észre. 

A könnyektől nem láttam tisztán, de ki tudtam venni a fekete ember alakot. Tudtam, hogy Lara nem lehet, hiszen ő piros pólóban volt. 

szemeimet megtöröltem pulcsim ujjába s megláttam őt. Ott ült összeroskadva az ajtóm előtt, mellette a bőröndje.

Kicsit lefagytam. Azt sem tudtam mit csináljak. Ő nem vett engem észre, hiszen a folyosó másik végén gubbasztott.

Vettem egy nagy levegőt s elindultam. 

Meghallhatta a lépteim, mert fejét lassan felemelte.

Néztük egymást, miközben ő felállt én pedig elé érkeztem.

-Liz.-mondtam halkan

-Sajnálom.-suttogta

Könnybe lábadt szemeimmel bámultam őt.

-És mi van Londonnal?-néztem a szemibe

-Nélküled az sem lenne igazi.-felelte-Meg tudsz nekem bocsátani-kérdezte miközben a pulóvere ujját piszkálta

-Nézz rám!-mondtam halkan

Kék szemeit rám szegezte. 

-Kérlek.. ne hagyj el többé, mert azt már nem élném túl..

Megfogtam a kezét s magamhoz húztam. Ölelése olyan volt nekem, mint nyári zápor után a szikrázó napsütés.

-Szeretlek.-mondta a szembe nézve, szája mosolyra húzódott

-Én is szeretlek.

Ajkaink csókban forrtak össze.. újra és újra. Erre vágytam egész életemben, hogy megtaláljam azt akit őszintén szerethetek..

Liz Betsey

Emlékeztek még a történetem elejére? A tortámra? Na és a gyertyákra amiket elfújtam? Hát teljesült a kívánságom. Megkaptam ŐT!

Sziasztok!

Köszönök nektek mindent! Miattatok sikerült eljutnom idáig ha ti nem vagytok talán ez a blog sem fejeződik be. Talán egyszer belekezdek egy újabb ilyen blogba, de az még később lesz.:)

Az oldal.:

114 megjegyzéssel,
59 bejegyzéssel,
34 rendszeres olvasóval és
29848 oldalmegjelenítéssel zárta be kapuit.

Még egyszer nagyon nagyon szépen köszönök mindent és remélem nem fogtok túlságosan nagyot csalódni az utolsó részben.:) Én ezt az elejétől fogva így terveztem:)

Sziasztok!:)

Chapter 47./Befejező rész/

Sziasztok!

Ashton Irwin vagyok. Immáron 23 éves fejjel egy nagyobb kávézóban dolgozom. Emlékeztek még Calum-ra? Egy igen menő szórakozóhely pultosa lett. Mikey. Nos kifejezetten örülnénk neki ha találna végre valami munkát s nem nekem és Cal-nak kéne ellátni. De nem hagyhatjuk cserben hiszen a haverunk.
És a lényeg. Luke Hemmings. Csaknem négy éve a szobájában gubbaszt, pizzát zabál, szakállat növesztett és tévét bámul. Dehogy.. csak vicc volt. Egy nagyon rossz vicc ami akár igaz is lehetne. Talán majdnem az is.
Egész nap a szobában ül és újabban rajzolgatni kezdett. És a legmeglepőbb hogy egész jól is megy neki.
Csak egy valamit rajzol.. szerintem ti is tudjátok mi az a valami vagy éppen valaki.
Egy szőke hajú, kék szemű, immár a múltban hagyott lányt akit már négy teljes éve nem látott.
Azóta ilyen. Nem nagyon lehet vele beszélni. Én vagyok az egyetlen akivel valamicskét még kommunikál.
Reménytelenül próbál rátalálni Liz-re akármelyik közösségi portálon, de hiába. Csak hogy megnyugtassam néha besegítek neki, de sosem jár sikerrel.
Kérdezitek.: Mi van a bandával? Nos feloszlott. Luke miatt. De nem hibáztatjuk őt érte, sem Lizt.
Régebben úgy tűnt hogy az ő szerelmük legyőzhetetlen, de amikor Liz anyja elment, akkor Liz régi személyisége vele együtt távozott.
De ugorjunk egy kicsit előre.
A minap ugyanis történt valami. Lara kétségbeesetten rontott be a házunkba. Mivel csak én voltam otthon én beszéltem vele.
-Ash, tudom hol van Liz.-mondta suttogva hogy Luke ne hallja meg
-Mi? Honnan vagy mikor?
-Felhívott. Nem akarta elmondani, de kiszedtem belőle. Azt mondtam nem mondom el... de tudom hogy Luke-nak szüksége van rá...
-Köszönöm Lara.-öleltem át
-Londonba költözött.-mondta miután elengedtem-Itt a címe.-adott át egy kis papírt
-Nem is tudom hogy köszönjük meg Lara.-öleltem át újra
-De nekem most mennem kell. Sok sikert, remélem megtaláljátok.-egy félénk puszit nyomott az arcomra, majd elment

Luke szobája felé rohantam s lihegve rontottam be.
-Mi van Ash?-kérdezte unottan
Eresztettem egy fél mosolyt, majd megszólaltam.
-Tudom hogy hol van Liz.-böktem ki mosolyogva
Óriási szemekkel nézett rám, majd a kis papírra a kezemben volt. Szemöldökét felhúzta s egy óriási mosoly keretében állt fel az ágyáról.
-Ugye jól hallottam?-mosolygott
-Nagyon jól hallottad.-böktem meg a vállát játékosan
-De hát hogyan?-kerekedett ki a szeme
-Egy aranyos kismadár csiripelte.-mosolyogtam rá
-Lara.-nevette el magát
-Szóval, valamit tudnod kell. Londonban lakik.
-Elmegyek.-vágta rá
-Menjek veled?-kérdeztem 
-Ezt egyedül kell elintéznem, de kösz Ash.-ölelt meg mosolyogva
-Rendben. Itt a címe.-nyújtottam át a papírt
-Köszönöm.-mondta miközben előkapta a sporttáskáját a szekrényéből

Luke Hemmings

Reményekkel telve pakoltam a cuccaimat a táskába majd a gépemhez ültem.

Megnéztem a következő Londoni járatot ami két és fél óra múlva indult. Izgatottam nyomtattam ki a jegyeimet aztán fél óra alatt gyorsan elkészültem ami annyit jelentett hogy beálltam a zuhany alá, kimostam a fogam, majd kicsit megfésülködtem, aztán felhúztam a fekete Vans cipőmet. 

Beültem Ash mellé az autóba aki nagylelkűen felajánlotta hogy elvisz s elindultunk. Mindössze 10 percet kellett utazni. A bejárat előtti parkolóban állt meg barátom s sok sikert kívánva búcsúzott el tőlem.

Vettem egy nagy levegőt s beléptem a nyüzsögő emberek közé. Gyors léptekkel siettem az egyetlen táskámat leadni majd az ellenőrző kapu felé sétáltam. 

Hál' Istennek sikeresen túljutottam ezeken is s amint megkezdődött a beszállás elsőként szálltam fel az óriási járműre.

Elfoglaltam a helyem s idegesen vártam a felszállást ami hamarosan el is jött.

Tudtam, hogy csak másnapra fogok odaérni mert London rettentő messze van Sydney-től.

Egy igen unalmas 20 órán voltam túl mikor Anglia fővárosában landolt a repülőgép.

Késő este volt ezért a taxit egy szállodába kértem.

Bejelentkeztem s elfoglaltam a szobámat. Bedőltem az ágyba s egyből elnyomott az álom.

Másnap reggel kilenc órakor keltem ki az ágyból. Elvégeztem reggeli teendőimet s nagy nehezen vettem rá magam arra, hogy végre megkeressem azt a bizonyos házat.

A legelső piros buszra ültem rá amivel egészen a végállomásig utaztam.

Fogalmam sem volt merre menjek ezért a mellettem éppen elhaladó két lánytól kérdeztem meg.

-Elnézést nem tudjátok hol van ez az utca?-mutattam feléjük a papírost.

-De. Azon a sarkon fordulj le jobbra, majd ott lesz egy kereszteződés aztán ott balra és máris ott vagy.-mosolygott rám a szőke hajú

-Köszönöm.-mosolyogtam rá

-Várj...-szólalt meg a vörös hajú lány-Te nem.. Luke Hemmings vagy?-kérdezte mosolyogva

Időm sem volt arra hogy megszólaljak.

-De ő az.-vágta rá a szőke

-Csinálhatunk veled egy képet?-kérdezték szinte egyszerre

-Persze.-mosolyodtam el

Nagyon jól esett, hogy négy év elteltével is így felismernek ráadásul Londonban.

Megcsináltuk a képeket majd aranyosan köszöntek el s továbbmentek. 

Elindultam arra amerre a szőke lány mondta. Körülbelül 10 percig sétálhattam amikor odaértem a táblához ami egyértelműen bizonyította hogy jó helyen járok.

Lábaim remegni kezdtem mikor a megfelelő házszámhoz értem. Kertes házban lakott ami nagyon tetszett nekem. Gyönyörű világoskék színűre festett angol típusú ház, előtte fekete kerítéssel.

Remegő kézzel nyúltam a kapu kilincséhez s benyitottam. Az ajtó felé lépkedtem. 

Rávettem magam a kopogásra s egy nagyot nyeltem. Édes hangja ütötte meg a fülemet. "-Pillanat!"

Erre el kellett mosolyodnom. Lehajtott fejjel bámultam magam elé. Újból előtörtek azok a gyönyörű emlékek, mikor puha ajkait az enyémre tapasztotta, mikor megölelt s magamba szívhattam csodás illatát.

Gondolatomat kulcs zörgése szakította félbe. Szívem kihagyott egy ütemet mikor az előbb említett tárgy lenyomódott. Lassacskán nyílt ki a fehér ajtó s a mosolygó Liz-t láttam meg. 

Eleinte a földet nézte s mikor meglátta az arcomat elfehéredett. Kiejtette kezéből az eddig hűségesen szorongatott telefont aminek semmi baja nem lett hála a puha szőnyegnek. 

Mosolya lehervadt s csak maga elé bámult. Vagyis engem. Annyira gyönyörű volt. Semmit nem változott. Csak annyiban hogy sokkal érettebbek és nőiesebbek lettek vonásai.

-L..luke..-szemeiben könnyek gyülekeztek

-Kérlek ne sírj.-töröltem le könnycseppét

Nem szólt semmit csak közelebb lépett s magához húzott. Szorított. Olyan erősen amennyire csak tudott.

Éreztem szeretetét. Hallottam ahogyan előtör belőle a zokogás.

-Kérlek Liz.. ne sírj.-ölelt még mindog

-Sajnálom.-engedett el

Kilépett a házból s becsukta maga mögött az ajtót. Meglepett hogy nem hívott be.

-Lara volt igaz?-kérdezte komor arccal

-Igen.-vele ellentétben mosolyogtam

Újra láthattam őt. Ez csak arra kényszerített hogy mosolyogjak. Legszívesebben addig ölelném őt amíg csak tudom, de nem lehetett. 

-Gyere velem.-ragadta meg a kezemet

Húzott maga után. Nem tudtam hogy hová megyünk. Csak futottunk.

Egyszer csak egy parton találtam magam. Körülnéztem. Teljesen más volt mint az Ausztrál tenger.

-Miért hoztál ide?-kérdeztem tőle

Nem válaszolt csak elindult s leült a hideg homokba. Mellé sétáltam s leültem.

Őt néztem, de Liz csak a tengert bámulta. Egyszer csak felém kapta tekintetét.

Kék szemeiben láttam a kitörésért küzdő cseppeket.

-Istenem.-suttogta

Szája gyors tempóban az enyém fel közelített. Nem számítottam erre a lépésére.

Ajkát az enyémnek tapasztotta s hevesen csókolt.

Olyan volt mint aki évek óta csak erre vár. Nem ellenkeztem. Hisz miért tetem volna? Szeretem őt..

Eltávolodott tőlem.

-Szeretsz még?-kérdezte könnyes szemekkel

-Igen.-válaszoltam

-Csak ennyit akartam tudni.-mondta s felállt 

Ugyan ezt tettem.

-Sajnálom Luke....-mondta s szeme nem bírta tovább kiengedte a kósza cseppeket

-Mit?-néztem rá kerek szemekkel

-Nem lehetünk együtt.-nézett szemeimbe

-Mi? Miért nem?-néztem rá értetlenül

-Én... én egy hónap múlva férjhez megyek.-bökte ki miközben a földet bámulta

Arcom lefehéredett. Tekintetemet erősen szemeibe meresztettem. Nem akartam elhinni.

Kicsi csendben maradtam, majd pár perc után halkan szóltam hozzá.

-Boldog vagy vele?-kérdeztem 

-Igen.-mondta félénken bár határozottan

-Szereted?-tettem fel egy újabb kérdést

-Szeretem őt Luke..-csordult ki egy újabb könnycsepp a szeméből-Sajnálom..-mondta s újra erősödni kezdett zokogása

Közelebb mentem hozzá s magamhoz szorítottam.

Öleltem őt. Annyira amennyire csak lehetett. Mit hittem? Hogy idejövök és egyből a nyakamba ugrik? Szép álom lett volna. Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Hogy találkoztam vele, az életem különleges lett. Ő olyan pillanatokat tudott nekem adni amiket senki más.
Csak álltam előtte és néztem. Arra gondoltam,mit vesztettem,hogy Ő nem az enyém.

Liz már másé.. örökké. El kellett fogadnom. Szereti őt s ez mindennél fontosabb. Boldog s nekem az hogy ő élvezi az életet mindennél többet ér. Tudom, hogy nem szomorú s, hogy éli az életét ettől én is boldog leszek.

Mert ha szeretsz valakit.. engedd el és ha boldog, te is az leszel..

Chapter 46.

 Sziasztok! Egy nagyobb késés után meghoztam a következő fejezetet.. Azért lett ennyire rövid mert sajnos vasárnap hozom az utolsó részt.:( Remélem azért még érdeklődtök a történet iránt hiszen elég régen írtam újat. Ennek az oka, hogy sajnos nagyon kevés időm volt az utóbbi napokban. Nem akarok túl sokat beszélni so jó olvasást! Remélem tetszik.:)

 Luke Hemmings

Már egy ideje, csak az utcán mászkáló embereket figyelem.. szerelmesek, szegények, gazdagok, plázacicák, hajléktalanok... minden embertípus megfordult, de ő még mindig nem hívott. 

Észre sem vettem, de már éppen tárcsáztam a telefonszámát. A fülemhez emeltem a készüléket s vártam.

Nem lepett meg a dolog. Két csöngés után kinyomta. Nem érdekelném? Nem hinném. De akkor miért nem veszi fel a telefont? Oda pedig nem mehettem hiszen úgy sem nyitott volna ajtót. Csak ültem. Felfogtam, hogy tehetetlen vagyok. Időre van szüksége s egy kis magányra.

Liz Betsey

Öntudatlan állapotban feküdtem azon a rohadt ágyon s csak zokogtam ahogyan bírtam.
Nem számított, hogy ki hallhatja. Csak rá gondoltam. Arra hogy mi lesz velem nélküle.. 
A fekete szemceruza amit kivételesen magamra tettem reggel végigfolyt az arcomon...

***

Mindenki feketében, mint én. Pap áll a koporsó előtt és a neki már megszokott beszédét szavalja. Körülöttem ismeretlen, síró emberek. Őszintén szólva nem figyeltem semmire csak arra ami bennem zajlott. Emlékek, amik sírásra kényszerítettek volna, ha nem fojtom vissza az érzéseimet.

És nem, nem olyan volt mint a filmekben. Nem esett az eső és senki sem tartott a feje fölött fekete esernyőt. Sőt, sütött a nap. Mintha anya is így akarta volna. Az idő olyan volt mintha Ausztráliában lettem volna.. rossz és jó dolgokat idéztem fel magamban.

Újra lejátszódott a fejemben, amikor anya megölelt esténként, puszit nyomott az arcomra s úgy kívánt jó éjt. 

Éreztem az édes illatát és mintha akkor is ott lett volna mellettem.

Igéző kék szempárt pillantottam meg a fekete emberek között. Szőke haja hátrafésülve s a szokásos fekete karika sem volt a szájában. Ott állt s engem nézett. Dühös voltam rá. Nem tudom miért, nem tudom elmagyarázni mit érezhettem akkor. Luke mindig mellettem állt, de valamilyen oknál fogva haragot éreztem iránta ami kicsit megrémített.

A szertartásnak vége lett. Nem akartam hogy számomra ismeretlen emberek boruljanak sírva a nyakamba őszinte részvétet nyilvánítani. Nem ismerem őket és akár illetlenség volt akár nem azonnal elmentem a helyszínről.

Hazaértem s akkor hoztam egy döntést ami az én életemet és a körülöttem élő emberekét is megváltoztatta.

Sziasztok!:)

Sajnos most nem új résszel jövök, de nem aggódjatok holnap az is meglesz:)
Csupán egy apró bejelentést szeretnék tenni, miszerint az új blog MA hivatalosan is megnyitotta kapuit!!:)
Kint van a legelső novella |. része..
-------> Szóval ha van kedvetek nézzetek be!:) <-------

Chapter 45.

Teltek a napok. Újabb és újabb fájdalmas reggelek. Látogatás a kórházba. 
Egész napos beszélgetések az anyukámmal. Egész naposak, de talán az utolsók is. 
Napról napra egyre gyengébb és gyengébb lett. Szörnyű érzés az amikor látod, hogy az édesanyád napokon belül már nem lesz melletted. El is tudott az egészről, de ő még nem tudta felfogni. 
Nagymamánál él s talán ott is fog maradni. Érdekes, hogy miután apám elment a nagyi itt maradt s nem hagyott el minket.
Csak Luke maradt nekem. Próbált megnyugtatni, mikor a sírógörcs hirtelen összerántott az éjszaka s azután álmatlanságomban is velem maradt. Volt, hogy egy egész éjszakát végigbeszélgettünk. 
Olyankor kicsit elfeledkeztem magamról és élveztem a társaságát. 
Egy új nap reggelére virradtunk. Kibújtunk az ágyból és a szokásos teendők elvégzése után a kórház felé vettük az irányt. 
A kórterem kilincse felé nyúltam mikor a kezelőorvosa lépett ki az ajtón.
-Doktor úr, van valami fejlemény?-kérdeztem már előre félve a választól
-Az édesanyja egyre gyengébb. Készüljenek fel, hogy hamarosan nem fog tudni megszólalni. 
Egy ideje a végstádiumban van. Enni nem adhatunk neki, így csövekkel tápláljuk. 
Legyenek erősek és tartsanak ki.-mondta ki a végszavát s eltűnt a szemünk elől

Elsápadtam. Nem bírtam felfogni, hogy ez az ember az én édesanyámról beszélt. Miért velem történnek meg ezek a dolgok? Amikor az életem kezd rendeződni akkor jön mindig egy újabb probléma. 
Épphogy megoldóik valami újabb akadályba ütközök. 
Igazságtalan az élet.
Bementünk hozzá de beszélni már csak egészen halkan tudott. 

***

Luke Hemmigs

Szörnyű végignézni azt ami Liz anyukájával történik. Át tudom érezni a helyzetét, mert nagyon szerettem az édesanyját.  Mindenben támogatom őt amiben csak lehet és segíteni fogok neki. 

Látom, ahogyan ő is egyre feszültebb és gyengébb lesz... Az éjszakai álmatlanságai nem tesznek jót neki bár megértem. 

Hazaértünk a kórházból s Liz egyből az ágyra dőlt. 

Látszott rajta, hogy nem kell sok neki ahhoz hogy erős zokogásba kezdjen. 

Mellé ültem s megfogtam a kezét. Összerezzent az érintésemtől s elkapta a kezét onnan.

 Nem tudtam hogy mi baja lehet ezért csak az idegességnem tudtam be. 

-Figyelj Liz, nyugodj meg.. n..-mondatomat félbeszakította

-Nyugodjak meg? Nyugodjak meg? Ez a legjobb tanácsod? Mégis hogy tudnék nyugodt lenni amikor az az anyám néhány napon belül meghal? Hogy? Mondd már meg Luke! Hogyan?-állt fel 

Ide oda mászkált miközben ezeket a szavakat ordibálta. Kirohanása meglepett.

 Miért csinálja ezt? Jó azt én is megértem hogy ideges, de ez túl ment a határokon. Nyugodt maradtam.

-Csak próbállak megnyugtatni. Látom hogy......-ugyancsak félbeszakított

-Óóh hát köszönöm nem kérek belőle. Elegem van már ebből az egészből érted? Menj el Luke. Menj el.-kiabált 

Azonban az utolsó mondatát csaknem suttogta. 

Éreztem benne az ellenem irányuló haragot. Éreztem, hogy komolyan gondol mindent amit mond. Engem nézett, én pedig őt. Nem mozdultam.

-Luke tűnj már el!-a hangerő most már maximális számra emelkedett 

Nem kellett több. Megértettem hogy nem kér a társaságomból.

-Rendben elmegyek.-mondtam halkan

A cuccaimat összeszedtem s bevágtam magam után az ajtót.

Az ideg feszített. Rájön idővel, hogy szüksége van rám. Nem fogja bírni egyedül.

Kivettem egy hotel szobát s ott szálltam meg... 

Telefonom állandó jelleggel a kezemben volt. Miért nem hív már!?

***

Chapter 44.

 

-Anya szólalj már meg..-temettem arcomat a tenyerembe, majd újra vissza rá
A sírás határán voltam. Miért nem szólal már meg?
-Liz...-sóhajtott-Én beteg vagyok.-száját összeszorította s úgy szegezte tekintetét a kis barna színű szőnyegünkre

Mikor meghallottam azt a bizonyos mondatot, érzelemmentes arcomon végig gördült egy sós csepp.
Fel sem fogtam amit mondott. Kezét kezem közé szorítottam s úgy húztam magamhoz.
Elengedtük egymást s egy újabb kérdést tettem fel.
-Miről van szó?-kék szemeim már könnyben voltak s egészen biztos voltam benne hogy a szemfestékem is elkenődött
-Egy hónapja kezdődött minden... te még Sydney-ben voltál. Aznap egy kisebb fulladási roham jött rám. Igazából, nem tudtam, hogy mit kezdjek vele, nem gondoltam a legrosszabbra. Aztán eltelt pár nap.. újabb rohamok, amik egyre erősödtek. Mikor visszamentél Sydney-be elhatároztam hogy végre elmegyek egy orvoshoz. Megvizsgáltak és a tüdődaganat erős tüneteit vették észre rajtam. Nem volt szívem szólni, nem tudtam erről beszélni. Viszont holnap be kell feküdnöm a kórházba. És nagyon félek hogy túl későn vettem észre.. Liz, rettegek.-kiengedte magából azt amit már régen kellett volna, sírt teljes erőből úgy ahogyan csak bírta
-Anya, nyugodj meg.. kérlek.. meg fogsz gyógyulni.-erősnek kellett lennem akármi is játszódott le bennem akkor

-Figyeljetek, én reggel 8-kor elindulok a kórházba és ha beszere......-arcán fájdalmat láttam s a kezével gyorsan az elé kikészített zsebkendőért nyúlt, erős köhögőroham tört rá s csaknem 2 percig nem hagyta abba
Szörnyű volt nézni ahogyan szenved.
-Anya holnap reggel mi fogunk bevinni a kórházba és mindenben segítünk amiben csak kell.-mondtam határozottan
Felálltam s felé nyújtottam a kezemet. Felsegítettem és elindultunk az emeletre. Lassan segítettem neki lefeküdni s egy jóéjtpuszi kíséretében elköszöntem édesanyámtól.
Luke még mindig azon a helyen volt. Mellé ültem.
-Sajnálom.-mondta szomorúan
-Nem hiszem el, Luke... ez nem lehet...-sírásom még az erősnél is erősebb lett
Halkan magához szorított s csókot lehelt ajkaimra.
-Minden rendben lesz.-nézett a szemeimbe
-Köszönöm, hogy itt vagy nekem és támogatsz.-eresztettem egy kínzó mosolyt majd a földre ültem

-Nem a legjobbkor teszem fel a kérdést, de..... mi történt az apukáddal?-kérdezte s lecsúszott mellém
-Semmi baj. Hogy mi történt vele? Az ég világon semmi. Mikor El megszületett, itt hagyott minket. Csak úgy egyszerűen lelépett egy szót sem szólva.-mondtam ki a nagy büdös igazságot
-Sajnálom.-bökte ki
-Nem kell. Az ilyen ember nem apa. Már túl vagyok rajta. Nem nagy ügy.-vontam vállat
Fejemet Luke vállára hajtottam s egy igazán kimerítő nap után elnyomott az álom ott abban a pillanatban a földön ülve.

***

Másnap reggel 7 órakor nyitottam ki szemeimet s kipattantam a meleg ágyból. Igen, már az ágyban voltam. Fogalmam sincs hogy kerülhettem oda, de ez izgatott a legkevésbé. Luke éppen abban a pillanatban lépett ki a fürdőből.

-Jó reggelt.-mondta s  adott egy puszit

-Neked is.-mondtam s a szekrényemhez lépkedtem

Nem érdekelt, hogy hogy öltözök fel egyszerűen csak kivettem egy kék farmert és egy sima, fekete, V nyakú felsőt. A fürdőbe sétáltam. Felöltöztem, elvégeztem a reggeli teendőket és indultunk is anyához, aki már a bőröndjébe temetett ruhákkal foglalkozott.

-Indulhatunk.-állt fel a földről

Szótlanul szálltunk be a kocsiba és érkeztünk meg a kórházhoz. Sajnos nem mehettünk be a vizsgálatokra így kint kellett  várnunk. Csak egymás kezét szorítva ültünk azon a fehér folyosón s vártuk az eredményeket. Pár óra múlva lépett ki egy középkorú férfi, a kezelőorvos. 
Gyorsan álltunk fel s szaladtunk elé.
-Doktor úr!-kiáltott Luke
-Meg vannak az eredmények?-léptem elé
-Igen.-mondta komor arccal
-És?-kezeim már remegtek

Ekkor lépett ki két nővér a hordágyat tolva. Tudtam, hogy egy kórterembe viszik.

-Figyeljenek, mi mindent megtettünk, de attól tartok, hogy nem lehet megműteni. Ha hamarabb észreveszik a történteket, talán meg tudjuk műteni, de sajnos már késő.-fejezte be a mondatát

Tágra nyílt szemekkel bámultam az orvos száját ahogy kiejti ezeket a fájdalmas szavakat. 
Kezeim megszűntek remegni, s kék szemeimet könny árasztotta el. Számat szóra nyitottam, de semmi nem jött ki rajta. Az anyám meg fog halni... ez valami rossz álom......