Chapter 45.

Teltek a napok. Újabb és újabb fájdalmas reggelek. Látogatás a kórházba. 
Egész napos beszélgetések az anyukámmal. Egész naposak, de talán az utolsók is. 
Napról napra egyre gyengébb és gyengébb lett. Szörnyű érzés az amikor látod, hogy az édesanyád napokon belül már nem lesz melletted. El is tudott az egészről, de ő még nem tudta felfogni. 
Nagymamánál él s talán ott is fog maradni. Érdekes, hogy miután apám elment a nagyi itt maradt s nem hagyott el minket.
Csak Luke maradt nekem. Próbált megnyugtatni, mikor a sírógörcs hirtelen összerántott az éjszaka s azután álmatlanságomban is velem maradt. Volt, hogy egy egész éjszakát végigbeszélgettünk. 
Olyankor kicsit elfeledkeztem magamról és élveztem a társaságát. 
Egy új nap reggelére virradtunk. Kibújtunk az ágyból és a szokásos teendők elvégzése után a kórház felé vettük az irányt. 
A kórterem kilincse felé nyúltam mikor a kezelőorvosa lépett ki az ajtón.
-Doktor úr, van valami fejlemény?-kérdeztem már előre félve a választól
-Az édesanyja egyre gyengébb. Készüljenek fel, hogy hamarosan nem fog tudni megszólalni. 
Egy ideje a végstádiumban van. Enni nem adhatunk neki, így csövekkel tápláljuk. 
Legyenek erősek és tartsanak ki.-mondta ki a végszavát s eltűnt a szemünk elől

Elsápadtam. Nem bírtam felfogni, hogy ez az ember az én édesanyámról beszélt. Miért velem történnek meg ezek a dolgok? Amikor az életem kezd rendeződni akkor jön mindig egy újabb probléma. 
Épphogy megoldóik valami újabb akadályba ütközök. 
Igazságtalan az élet.
Bementünk hozzá de beszélni már csak egészen halkan tudott. 

***

Luke Hemmigs

Szörnyű végignézni azt ami Liz anyukájával történik. Át tudom érezni a helyzetét, mert nagyon szerettem az édesanyját.  Mindenben támogatom őt amiben csak lehet és segíteni fogok neki. 

Látom, ahogyan ő is egyre feszültebb és gyengébb lesz... Az éjszakai álmatlanságai nem tesznek jót neki bár megértem. 

Hazaértünk a kórházból s Liz egyből az ágyra dőlt. 

Látszott rajta, hogy nem kell sok neki ahhoz hogy erős zokogásba kezdjen. 

Mellé ültem s megfogtam a kezét. Összerezzent az érintésemtől s elkapta a kezét onnan.

 Nem tudtam hogy mi baja lehet ezért csak az idegességnem tudtam be. 

-Figyelj Liz, nyugodj meg.. n..-mondatomat félbeszakította

-Nyugodjak meg? Nyugodjak meg? Ez a legjobb tanácsod? Mégis hogy tudnék nyugodt lenni amikor az az anyám néhány napon belül meghal? Hogy? Mondd már meg Luke! Hogyan?-állt fel 

Ide oda mászkált miközben ezeket a szavakat ordibálta. Kirohanása meglepett.

 Miért csinálja ezt? Jó azt én is megértem hogy ideges, de ez túl ment a határokon. Nyugodt maradtam.

-Csak próbállak megnyugtatni. Látom hogy......-ugyancsak félbeszakított

-Óóh hát köszönöm nem kérek belőle. Elegem van már ebből az egészből érted? Menj el Luke. Menj el.-kiabált 

Azonban az utolsó mondatát csaknem suttogta. 

Éreztem benne az ellenem irányuló haragot. Éreztem, hogy komolyan gondol mindent amit mond. Engem nézett, én pedig őt. Nem mozdultam.

-Luke tűnj már el!-a hangerő most már maximális számra emelkedett 

Nem kellett több. Megértettem hogy nem kér a társaságomból.

-Rendben elmegyek.-mondtam halkan

A cuccaimat összeszedtem s bevágtam magam után az ajtót.

Az ideg feszített. Rájön idővel, hogy szüksége van rám. Nem fogja bírni egyedül.

Kivettem egy hotel szobát s ott szálltam meg... 

Telefonom állandó jelleggel a kezemben volt. Miért nem hív már!?

***